Tegnap sorban álltam a Praktikerben, meleg volt, nehéz volt a cuccom, már mentem volna haza, egyszer csak kiabált egy pénztáros hölgy, h megnyitott az egyes pénztár is. Senki meg sem mozdult, én is már hajlottam arra, hogy kivárjam a sorom, mert csak egy ember volt előttem, de amikor láttam, h senki nem megy oda, elindultam. Hátrafordultam, hogy célba vegyem az 1es pénztárt, és akkor nagyon megörült nekem valaki. Kérdezte, hogy vagyok, hogy megnőttem, mennyi lehetek, húsz körül? (hmmm..32 leszek, ezt ő sem gondolhatta komolyan). 12vel több - mondom, uh, hogy telik az idő, és anyukám még mindig ott, apukám meg amott dolgozik? És én továbbra is média? Meséljek, mi van velem.. Ekkor már 5-7 percnél jártunk, ennyi idő alatt azért még a memóriám legmélyebb bugyrából is előkerülnek a dolgok, de ő valahogy nagyon eltünt. Nyomtalanul. Vagyis így, hogy felidézte a gyerekkoromat, és képben volt a szüleimet illetően, sejtettem, hogy valahonnan ismernem kéne, de sajnos nem ment. Nehéz volt egy vadidegennek mesélnem magamról, de főleg kérdezni róla. A sor közben meg haladt, már az egyes, és kettes pénztárban is csak gyűltek az emberek, akik beálltak elénk, mert mi nem tudom, hogyan, de kicsit félrehúzódtunk a nagy csevegésben, én pedig irigykedve néztem minden sorrakerülőt.
Egyszer csak elszólta magát az ismeretlen férfi, hogy a Nóra is már 25 éves. Gondoltam, ez biztos a lánya lehet, így megkérdeztem, mi van Nórával. Megtudtam, hogy külföldön van ösztöndíjjal. Közben nagyon ügyesen konvergáltam a pénztár felé, és eljött szerencsére a fizetés pillanata is. Utána még sokáig pörgettem az elmúlt 31,5 évet, de továbbra sem került elő ez a barátságos, jó memóriájú férfi, Nóra édesapja.
